Ugyan a karácsonyt lassan két hónapja magunk mögött hagytuk, és a Tour de Thai is majd egy hónapja véget ért, azért még elevenen élnek bennünk az emlékek. Meg hát, ugye, be is ígértünk holmi útibeszámolót.
Kezdjük az elején, azaz Hongkonggal. Na, hát az olyan mint semmilyen más város a világon. Egymásba érnek a felhőkarcolók, minden szűk és többszintes (még a villamos is). A gyalogosok teljes hosszában át tudják szelni a várost anélkül, hogy egyszer is le kellene jönni a felüljáróról. Neonfényektől színesben virítanak az utcák és mindenhol tömeg van. Eleinte kissé rémisztő, ahogy a zebrán a szemközti oldalon látod, ahogy tömött sorokban felsorakoznak az emberek és nem világos, hogy vajon zöld jelzésnél hogyan fogod majd magad átverekedni a túloldalra.
December 24-én délután szállt le a repülőnk. Birtokba vettük szállodai szobánkat, majd pedig a lenti bárban kezdtünk neki megünnepelni sikeres megérkezésünket. Karácsony lévén mégiscsak kellene valami alkalomhoz méltót csinálni, a pincérlánynál érdeklődtünk a helyi szokások felől. Hongkongban szó sincs meghitt családi összejövetelről, "Mennyből az angyal"-ról meg miegymásról, a helyiek az utcán ünnepelnek baráti körben. Mi sem akartunk kilógni a sorból (meg hát a jetlag elleni leghatásosabb módszer minél hamarabb a helyi időhöz igazodni), két óra múlva már a tömeggel együtt hömpölyögtünk a Lan Kwai Fong felé. Bár bár hátán és mindenhonnan hangosan szólt a zene. Mi kiválasztottuk a legnyüzsgősebb talponállót és magunkhoz vettünk egy védőitalt. A helyi TV stáb is úgy döntött, itt van a legnagyobb buli (meg legszebb lányok) és tábort vert az orrunk előtt. A hangulat rögtön a tetőfokára hágott és ott is maradt, a hongkongiak ugyanis imádnak fotózkodni, így ha kamerát látnak, mind tombolásban és üdvrivalgásban törnek ki. Az utcán összegyűlt óriási tömegben mozdulni sem lehetett (bár nem is akartunk). A katarzis éjfélkor következett be, amikor megszólalt a Jingle Bells rockosított változata. Aztán egy óra séta a szigorúan kijelölt haladási útvonalon az egy utcányira levő hotelünkig. Azért Hongkongban mégiscsak rend van és fegyelem.
Másnap áthajókáztunk Kowloon városrészbe. A Star Avenue-n beletenyereltünk Jackie Chan kézlenyomatába, jártunk a két teljes utcán végignyúló aranyhal piacon, a virágpiacon, de a madárpiacra már csak zárásra értünk oda. A "Night market" egyik utcai kifőzdéjében vacsoráztunk. Habár az utcán lavórban mosogatnak, az asztalok és székek gyakorlatilag a járdára és az úttestre vannak kihelyezve (időnként beljebb kell húznod a széked, ha egy nagyobb méretű gépjármű jár arr), és óriási csótányok rohangálnak el melletted, az étel kifejezetten finom volt (egyik legjobb, amit Hongkongban ettünk) és gyomortájékon sem okozott később semmi problémát.
Este nyolckor kötelező program a Hongkong-szigetről bemutatott "lightshow". A parádéban részt vesznek az öböl legnagyobb felhőkarcolói, tetejükről indulnak a fénycsóvák, maguk pedig a zenére változtatják színüket, mintájukat. (Igen, ez az a show aminek a zenéjét beazonosítva találtak rá a titokzatos mélyhangú telefonáló nőre Hongkongban a Flashforward-ban.)
Harmadnapra óriási köd szállt a városra, órákra lezárták a repteret és hajók ütköztek egymásnak. Valószínűleg nem a legalkalmasabb pillanatot választottunk arra, hogy ellátogassunk The Peak-re, ahonnan egyébként lélegzetelállító (lenne) a kilátás a Victoria-öbölre. Fentről mindössze néhány szürke, homályos felhőkarcoló rajzolódott ki, de legalább iszonyatos hideg volt. Jobb híján a bevásárlóközpontban tengődtünk. Jót mókáztunk a Wonderfish nevű intézményben, ahol az ember lábát medencébe lógatva hagyja, hogy a többszáz aprócska Garra rufa hal leeszegesse az elhalt bőrdarabokat róla. Amint bármely testrészed a vízbe ér, a halacskák azonnal beborítják minden négyzetcentiméterét és lecuppogják róla, amit a bőrfelszínen találnak. Kellett egy kis idő míg megszoktam a csiklandozást és nem röhögtem fel visítva. Az eredmény viszont meghökkentően puha, bársonyos bőr. (Itthonra is be kéne szerezni egy kisebb halacskákkal teli medencét kozmetikai célokra.) Thailföldön egyébként lépten-nyomon ilyenekbe lehet ütközni, de persze ezt akkor még nem tudtuk.
Utolsó nap a világ legnagyobb láthatatlan Buddhájánál tettünk villámgyors ám annál keservesebb látogatást. Elmélet: Hongkong Nagy Buddhájához libegővel a legérdemesebb menni, ahonnan szemet gyönyörködtető a kilátás a városra és tengerre, majd a hegytetőn kellemes sétával jutsz el a csodálatos 34 méteres buddhaszoborhoz és a közeli kolostorhoz. Ezzel szemben mi tejszerű ködben, fellibikókáztunk a hegyre, miközben a kabinban süvített a jeges szél. Fent vacogtató hideg, a látótávolság 2 méter, és olyan eső esett, hogy egy perc alatt a bugyid is vizes lett. Csak egy dolog vezérelt minket: minél előbb el innen! Így aztán felszálltunk az első visszafele menő buszra. Azért a Buddha irányába még ellőttünk egy fotót, íme, amit láttunk:
Szerencsére a reptér meleg és száraz, és teli van szórakoztató létesítményekkel, így nem volt nehéz elütni ott a maradék két órát a gépünk indulásáig. Mondjuk, a 4 órás láthatatlan buddhás kitérő helyett akár moziba is mehettünk volna.
Hongkongi fotóink itt a Flickr-en.
Videó Kompócról a karácsonyi bulin itt és egy darabka a hongkongi lightshowból itt.
